Tanulságos mese fiatal magyaroknak
Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a
kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken
és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és
felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte
az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a
pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát,
a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a
házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte
állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott
róluk. Így élt az ember.
Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak,
s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező
nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte
őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán
virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a
szobákba.
Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső
zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett.
Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a
nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól
laktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A
fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy
futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi
a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes.
Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és
milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán
ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul,
és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor
szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a
rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott
volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás
után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
- Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve
nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább,
és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a
kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak
minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni,
az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe
találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a
patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket
élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.
- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön
tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok
elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem
tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és
nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak.
Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az
összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az
ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a
rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy
felháborodás a patkányok kőzött. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor
rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt,
kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki
maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól
viselte magát! De most elég!
S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették
a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak,
az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem
emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal
uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent
megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a
kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala
omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A
vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett,
lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte
a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető
volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a
tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És
akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók
hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott
a hó, és nem tudtak segíteni magukon.
Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást,
de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett
birodalmat.
Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt,
kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet
felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és
madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a
gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt
volna.
Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince
gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek,
hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!
-
WASS ALBERT
