2018. május 16., szerda

2018. május 10., csütörtök

Csendesen szólt az ének

„Régi katolikus szokás, hogy a szentmise keretében személyesen is belekapcsolódunk a megváltás misztériumába, Krisztus megváltó keresztje elé hozzuk, ami igazán fontos számunka és közösen imádkozunk érte: halottainkért, szeretteinkért, jószándékért.”
-
2018 tavaszán - mint minden évben - elhunyt családtagjaink emlékére édesanyám misét mondatott. Családunkon kívül még három család hozzátartozóiért volt felajánlás, akik szintén részt vettek a szentmisén.
Ilyenkor kis családunkból, aki teheti - a hagyományok tiszteletben tartása miatt és saját lelki üdvéért -  elmegy a templomba. Édesanyám, azért hogy az áhítat méltóságát növelje befizetett stóladíj alapján úgy gondolta orgonás mise lesz, mert ezt így illik. De nem lett...

Aztán elkezdődött szentmise csendesen orgona nélkül...

Elhunyt őseimre, nagyanyáimra és nagyapáimra gondoltam és próbáltam emlékükben elmerülni. A finom ételek és sütemények illatában, amelyek illatát és ízét a szívemben őrzöm. Nagyapáim történeteibe a hitről, a régen-volt időkről, a borkészítésről, az erdélyi harcokról, 56-ról, a disznóvágásokról, a kerti munkákról és mindenről ami eszembe jutott.

Nélkülük sehol sem lennék...

Kavarogtak bennem a gondolatok, közben zajlott a szentmise...

Próbáltam elhessegetni a rossz érzéseimet, de állandóan visszatértek. Másnap tovább kavarogtak a gondolataim, mert édesanyám kérése nem teljesült, hiányérzetem volt.
Mi hibáztunk? Lehet, hogy kérvényt kellett volna benyújtani a papnak, a kántornak?
Vagy nem vagyunk benne a körbe...;
vagy mindenki azt csinál, amit akar...;
vagy ez nem egy szolgálat?

De ez nem pénz kérdés, orgona helyett csendesen szólt az ének szeretteinkért, de szólt és ez volt a lényeg, a többi nem számított. Amíg élünk és emlékezünk rájuk, addig a szívünkben élnek tovább.

Egyszer pedig, ha majd elhagyjuk a földi világot, talán értünk is mondatnak emlékező szeretteink szentmisét, ahol csendesen szól majd az ének... és néha majd eszükbe jutunk.

Gyerekként sosem értettem, hogy nagymamám, aki nagyon sok mindent átélt, miért köszönt meg mindig mindent: a jót, a rosszat, a hideget, a meleget. Halála után később értettem meg igazán miért. Próbálok én is így tenni: köszönöm szépen, nekünk így volt szép!

Szóljon értük az ének:


Mikor én voltam még gyermek
Olyan tiszta volt az ég
És én elhittem, hogy az marad
De elborult már rég

S elveszítettem mindent
Ami kedves volt és szép

Tudom jól, neked sem könnyebb
És én nem kívánok mást,
Hogy ha leéled majd az életed,
Mosolyogva várd a halált

S nem akarom, hogy sírjál
S ne legyen, amiért sírnál

Érted szól az ének, érted szól a dal
Érted éneklem a dalt, érted éneklem a dalt
S bármi bánt s bármi fáj,
Veled lesz, hogy vigasztaljon
Odaadnám akármim már,
De csak reménységem van...


--












Bóbis Péter (Bobe)
nézsai krónikás

2018. február 7., szerda

INDULJ AZ ÚTON!













Indulj az úton, előre nézz!
Nem tántoríthat ezernyi vész!
Életed útját végig kell járni,
És az út végén Jézus fog várni!

Ha néha gondok csüggesztenek,
Bátran előre, fel a fejet!
Gyalog kell menni, nem lehet szállni,
De az út végén Jézus fog várni!

Szeresd a társad, segítsd meg őt!
Ne hagyd a porban a csüggedőt!
Ezen az úton együtt kell járni,
És az út végén Jézus fog várni!

Most mi is bátran elindulunk,
Az vezet minket: Hozzád jutunk!
Nem fogunk soha tétlenül állni,
És az út végén Jézus fog várni!

Testvér, ha egyszer eljutsz oda,
Nézz vissza hozzánk bátorítva!
Mutasd az utat, amin kell járni,
És az út végén Jézus fog várni!


(Dr. Szűcs László)
 --


2018. január 17., szerda

Raffay Ernő nézsai előadása Adyról

Ady Endrét ikonként tiszteljük. Ha jobban belegondolunk, mindenkinek van legalább egy kedves Ady verse vagy idézete. Minden iskolában tanítják Magyarországon, sőt más országokban is. Mégis sokszor hiányosak és tudatosan eltitkoltak róla az ismereteink.
Raffay Ernő időt nem sajnálva járja körbe a témát. Tények és bizonyítékok felhasználásával más szemszögből - az árnyoldalakat is megvilágítva - mutatta be a sokunk által nagyra tartott költő életét és munkásságát, hozzá idézve az oda tartozó verseket és prózai írásokat.


Néhány részlet, amiről szó volt: Hétszer járt Párizsban, bár ritkán volt pénze, és ha volt is gyorsan elszórta. Sokat betegeskedett és gyógyszer függősége volt. Háromszor lett vérbajos, amit az akkori orvostudomány még nem vagy csak drága gyógyszerrel tudott gyógyítani. Gyönyörű szerelmes verseket írt, bár nem tisztelte a nőket. Sok nő mégis rajongott érte. Belépett a szabadkőműves páholyba, de nem járt az összejövetelekre.

Az állandó pénzhiány miatt szüksége volt támogatókra a gyertyát két oldalról égető életmódjához. Az előadásból kiderült, hogy kik azok a személyek, szervezetek, akik támogatták, befolyásolták élete bizonyos szakaszaiban és hogyan sodródott nőtől-nőig és „partról-partra”.

Ezen a téli estén érdekes és színvonalas előadás részesei lehettünk Ady Endréről és a szabadkőművességről.

Köszönjük szépen!

-
Raffay Ernő megjelent könyveit, nagy szeretettel ajánlom mindenkinek, de főként a magyar irodalmat tanító tanároknak!

--
Bobe
nézsai krónikás





2018. január 16., kedd

PATKÁNYOK HONFOGLALÁSA

Tanulságos mese fiatal magyaroknak 

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól laktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.
Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:
- Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

 Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

 S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

 Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!


-
WASS ALBERT