Shakespeare Julius Caesar c. tragédiájából vett szállóige jutott eszembe a minap egy találkozás után. Ezt ott Antonius mondta híveinek a Filippi mellett vívott döntő ütközet előestéjén. Az ókori makedón város egyébként aranybányáiról volt híres. A szállóige jelentése kb. annyit tesz, hogy „majd találkozunk”.
Március egyik délutánján Vácra vitt az utam, de várakoznom kellett az autóban, ezért arra gondoltam egy kicsit körülnézek a városban. Sétáltam a Zrínyi utcában és éreztem a város késő délutáni lüktetését, miközben járt az agyam. A márciusi verőfényben emberek haladtak el mellettem, ki munkába, ki munkából, ki kutyával, ki kézen fogva… Figyelgettem a régi és az újonnan felújított házakat, ötleteket keresve a házépítéshez.
Hirtelen valaki rám köszönt. Szevasz, ezer éve nem láttalak! Egy régen látott nézsai ismerős volt, aki már rég elköltözött Nézsáról, de szülei még ott élnek és néha-néha hazatalál. Városlakóhoz méltóan, valamiért leugrott a közeli kisboltba. Az ilyenkor megszokott, „mi van veled”, „hogy vagytok” témák átbeszélése után kis falunkra terelődött a szó, mi a helyzet Nézsán? Milyen az élet arra felé? Beszélgetésünk közben, egyszer csak ránk köszönt valaki, egy újabb nézsai! Milyen kicsi a világ! Így már hárman folytattuk a „Nézsai Nosztalgiázást”. Még néhány percig beszélgettünk majd mindenki ment a saját útján tovább.
Köszönés képen ennyit mondtunk egymásnak: Nézsán találkozunk! Később hazafelé utazva jó érzés töltött el, úgy éreztem szülőfalunk szeretete a nézsaiak szívébe mélyen beleivódott és ez így van jól, talán ez is része lehet annak a fogalomnak, amit úgy hívnak, hogy hazaszeretet. Biztosan minden településnek megvan a maga varázsa, és biztosan vannak szebb és jobb vidékek is, de nekünk, akik ezer szállal kötődünk ide, Nézsa a legszebb és a legjobb, hiszen itt éltük életünk egy részét, lakjunk bár még mindig itt, vagy a föld bármely szegletében.
Mint jelenleg is Nézsán élő két kátyúba zökkenés között nem is gondolnám, hogy kis falunk milyen sokszor beszédtéma lehet a Nézsáról elszármazottak köreiben.
A régi emlékek, a régi társak, az itt eltöltött évek, a templom, a kastély-park, a Vas-hegy vagy egy-egy finom étel íze biztosan elő-elő jönnek. Tapasztalatom alapján a rossz dolgok kevésbé hagynak nyomot, így az emberek emlékezetében inkább csak a jók maradnak meg.
Nekünk itt élőknek már csak annyi feladat marad, hogy tartsunk ki településünk mellett. Azért, hogy legyen hol találkozni az elszármazottaknak, és ha úgy alakul, legyen hely itt letelepedni vagy visszaköltözni...
Maradjunk tehát annyiban:
Nézsán találkozunk!
Március egyik délutánján Vácra vitt az utam, de várakoznom kellett az autóban, ezért arra gondoltam egy kicsit körülnézek a városban. Sétáltam a Zrínyi utcában és éreztem a város késő délutáni lüktetését, miközben járt az agyam. A márciusi verőfényben emberek haladtak el mellettem, ki munkába, ki munkából, ki kutyával, ki kézen fogva… Figyelgettem a régi és az újonnan felújított házakat, ötleteket keresve a házépítéshez.
Hirtelen valaki rám köszönt. Szevasz, ezer éve nem láttalak! Egy régen látott nézsai ismerős volt, aki már rég elköltözött Nézsáról, de szülei még ott élnek és néha-néha hazatalál. Városlakóhoz méltóan, valamiért leugrott a közeli kisboltba. Az ilyenkor megszokott, „mi van veled”, „hogy vagytok” témák átbeszélése után kis falunkra terelődött a szó, mi a helyzet Nézsán? Milyen az élet arra felé? Beszélgetésünk közben, egyszer csak ránk köszönt valaki, egy újabb nézsai! Milyen kicsi a világ! Így már hárman folytattuk a „Nézsai Nosztalgiázást”. Még néhány percig beszélgettünk majd mindenki ment a saját útján tovább.
Köszönés képen ennyit mondtunk egymásnak: Nézsán találkozunk! Később hazafelé utazva jó érzés töltött el, úgy éreztem szülőfalunk szeretete a nézsaiak szívébe mélyen beleivódott és ez így van jól, talán ez is része lehet annak a fogalomnak, amit úgy hívnak, hogy hazaszeretet. Biztosan minden településnek megvan a maga varázsa, és biztosan vannak szebb és jobb vidékek is, de nekünk, akik ezer szállal kötődünk ide, Nézsa a legszebb és a legjobb, hiszen itt éltük életünk egy részét, lakjunk bár még mindig itt, vagy a föld bármely szegletében.
Mint jelenleg is Nézsán élő két kátyúba zökkenés között nem is gondolnám, hogy kis falunk milyen sokszor beszédtéma lehet a Nézsáról elszármazottak köreiben.
A régi emlékek, a régi társak, az itt eltöltött évek, a templom, a kastély-park, a Vas-hegy vagy egy-egy finom étel íze biztosan elő-elő jönnek. Tapasztalatom alapján a rossz dolgok kevésbé hagynak nyomot, így az emberek emlékezetében inkább csak a jók maradnak meg.
Nekünk itt élőknek már csak annyi feladat marad, hogy tartsunk ki településünk mellett. Azért, hogy legyen hol találkozni az elszármazottaknak, és ha úgy alakul, legyen hely itt letelepedni vagy visszaköltözni...
Maradjunk tehát annyiban:
Nézsán találkozunk!
-
